A kakas

Ősz volt. Lassan itt a tél...

Nem szerette ezt az évszakot. Hiába pompáztak a fák, - adták elő önmagukat teljes színárnyalataikban – mégsem elégítették ki vizuális érzékszerveit a különböző árnyalatok, a különböző árnyalatok, melyek kielégíthetnék tobzódó, s mégis egyszerű kedélyvilágát.

Egyszerű asszony volt. Soha nem olvasott Hegel-t, Freud-ot, sőt még napilapot sem. Nem az állt előtte, hogy megváltsa a világot, nem az állt előtte, hogy mellette éljen, csak az, hogy létezzen. Elfoglalták a napi teendők, a gondok, a család megélhetőségének gondolatai.

Nem tudott aludni... Igaz egy-két órára el-elszunnyadt, de ez jelentette önmaga számára a „pihenést”.

Megfogant agyában az a gondolat, hogy aki sokat alszik, az keveset él. De ezt elvetette, s egyébként is ez a gondolat nem ilyenformán öltött formát agya mélyén, mivelhogy Ő mégiscsak egy egyszerű asszony volt.

Ha egy-egy álmatlan óra múltán mégiscsak elszunnyadt; közrejátszott egy zavaró tényező, mely meg-megzavarta álmát...

A baromfiudvarban hajnalodott. A szárnyasok a tőlük telhető legmagasabb pontra szállva köszöntötték az Új Napot. Harsány kukorékolásba kezdve dicshimnuszt zengtek a megváltónak, aki önelégülten megnyugtatta magát, hogy: Lám, mégis jó, hogy állatokat teremtettem e földre, akik hálát adnak nekem, hogy újból és újból felrakom a napot az égre.

De a gazdaasszony gonosz volt. Nem sajátmagát okolta álmatlanságáért, hanem a kakast találta ki, mint bűnbakot.

Mikor már hetek óta nem bírt aludni egy végzetes kakasszóra elszánta magát, s konyhakéssel a kezében kirohant a baromfiudvarra, s elvágta a kakas nyakát, majd nyugovóra tért.

A lelkiismeret nem tépázta meg önmagát, hanem megnyugvással töltötte el, hogy a másnapi ebéd is biztosítva lesz, másrészt az, hogy immáron nyugodtan fog aludni.

Másnap nem kelt fel a nap...