Ismét egy "zsengémet" szeretném úgymond 'közhírré tétetni'...
Albert Camus: A lázadó ember c. könyve ihlette írásomat. Félelmetes mű.
Hogyan gondolkodik a XX. század embere a világról.
Elvetélt a Kaffkai valóság.
Manapság az embernek nem attól kell félnie, hogy megölik, mindinkább önmagától..
Kezemben az élet: Bárkit megölhetek...
Bennünk van a gyilkos-vágy. Önmagunktól kell félnünk, ezt tette ránk-e frusztált világ.
TERROR
Egy vendéglátóipari egységben ülök. Belép valaki...
Valaki? Egy ember. Elém áll. Utálom, mert utálnom kell. Egy hirtelen ötlettől vezérelve előveszem a fegyverem és lövök. A vér ráfröccsen a falra. Édes elégtétel. A helyiségben lévő emberek menekülnek a vér láttán, majd néhányan elégtételt követelnének, mégsincs merszük fegyverem láttán. Én önelégült mosollyal ajkamon távozok, s eltűnök egy szürke sikátorban, ahol a rend őrei nem hallják lépteim zaját.
Mögöttem elhalkultak a félelem diktátorai, de érzem azt, hogy korlátlan hatalommal rendelkezem, s azt, hogy fegyverem által én vagyok a Lét, s Nemlét prófétája.
Az úton találkozom egy lánnyal. Szép. Szőke haja van, magas sarkú cipőben lebeg ide-oda. Mintha félne.
Rámosolygok:
- Kislány, mitől félsz? - majd választ sem várva beléeresztek egy rövid sorozatot. Vonagolva ereszti át testén a vér kapuját. Továbbmegyek. Betérek egy út menti csehóba. A fegyver még mindig a zsebemben lapul. A halálthozó.
Ennek az embernek túl hosszú a haja az én mércémhez képest... Egy lövés az agyba, majd néma sikoly. A kocsmában riadalom. Pánikszerűen üvöltenek reám:
- Ne bánts!
Majd kérdések visszhangjai:
- Mit tettem ellened, hogy elvedd életem?
Mosolygok a kérdések hallatán, de hirtelen meglátok egy fazont, akinek rőt szakálla van.
- Miért kell meghalnom? -teszi fel a kérdést, miközben fegyverem csövét tarkójához szögezem.
- Mert az unszimpátia a nyerő. - válaszoltam, s már az ő feje is csak egy véres tócsa marad.
Gyerünk tovább.
Bár a távolban hallom a szirénák zaját, mégis, mégis újabb, és újabb bűntettekre vágyom, mert tudom, hogyha már elkezdtem, nincs kiszállás. Szeretném, ha elkerültem volna mindezt, és kívülállóként születtem volna e világra, mégis azt hiszem, hogy ezek a szürrealista eszményképek befedhetik illúzióimat.
Mi marad más hátra?
Elmegyek.. Hová? Ölni, gyilkolni. Megvalósítani a tudatalattimat. Miért vagyok ösztönlény? Nem érdekel! Vár az éjszaka.
Itt egy bár előttem... Vajon miért vonz az éjszakai élet?
Ölnöm kell, ölnöm kell!
Mindegy, hogy miért-indok nélkül elveszett lennék, de találok rá utat.
Kék a szemed, zöld a hajad, sört iszol, bort vedelsz, csizmában vagy, piros a nadrágod, sebhely van az arcodon, a mennyezetre nézel, s nem rám. Mind-mind ürügy.
S akkor, mint a Ti Mindenekfölöttálló Uratok előveszem a géppisztolyomat, s tüzelek. Mindenki halott, csak Én vagyok életben. Én az Élet, s a Halál ura.
Abba kellene hagynom ezt a halálos játékot.
Vajon miért lettem ilyen? Bolyongok az ideológiák sűrejében, átkozom sorsom, mert tudom, hogy számomra csak egy kiút létezik:
Az utolsó gyilkosság.
Van itt a közelben egy szép patak. Hűs a vize... Megnyugtató... Kortyolok belőle, bár tudom, hogy ez lesz az utolsó éltető erő a számban, mégis lecsillapít. Iszom... Az utolsó kortyot már nem nyelem le, mert tudom, hogy ez okozza nekem az élet orgazmusát.
Bent tartom a számban a friss nedűt, majd bekapom a lőfegyvert, s közben elmélázok:
Én voltam a szemét, mert megóvtam az embereket attól, hogy éljenek? Hiszen az unszimpátia a nyerő. Lám - én is ide jutottam.
Nincs más gondolatom, mert ősrobbanásként szétnyílt fejem, és már végleg kitárulkoztam a Semmi Kapui felé.
