Félek
Nagyváros.
A metróból emberek törnek fel, mintha csak egy gejzírt látnék, amint az utolsó vízokádékát adja ki a természet végső pusztulása nevében.
Lám – milyen nagy a tömeg hatása; elkorcsosult hajléktalanok térdre vetik magukat az emberáradat előtt, de ők sohasem fogják megérteni mi is az a kietlenség, ami az emberek szívében lakozik.
Amint felszállok egy villamosra tekintetem végigpásztázom az ott lévők fölött, leülök egy padra, s várok. Várom a megállót, a végállomást, a kiszállást ebből a rohadt közönyből.
A villamos ritmikus – monoton lüktetése álomba szenderít.
Mikor magamhoz térek a kábulatból olyan érzés lesz úrrá rajtam, mintha néznének. Szemem sarkából lopva végigtekintek a szürke embertömegen, de nem találom a szempárt, amely engem keres.
Igen, ez a hatodik érzék – a tarkóm bizsereg – a hátam mögött van az illető.
Kíváncsian hátrafordulok, s meglátom azt, amit soha nem kívántam magamnak.
Egy öreg néni fekete ruhában áll mögöttem, de bármennyire is furcsa; nem az éltes hölgy kinézetétől ijedtem meg, hanem mitől is?...
Igen! A szeme! Rémisztő! A szeretet, mint valami láng csak úgy sugárzik belőle. 
Pánikszerűen leugrom a villamosról, beszaladok egy szürke sikátorba, előveszem a festékszóró spray-met, egy sátánkeresztet fújok a falra.
Végre ismét önmagam vagyok.
