Monológ 6.
Ordított: Az Isten állatokat teremtett, hogy szenvedjenek az embertől, s önmaguktól!
Hirtelen ránézett egy kóborló kutyára, majd leküzdötte a bensőjében lakozó áthághatatlan feszültséget. Kutyává vált. Ha csak egy kicsit is.
„Én egy kutya vagyok, az ember egy eb. Elkaphat egy sintér, aki megkínoz, megöl. Létezik-e reinkarnáció? Korcs vagyok. Vannak nemes kutyák. Dogok, terrierek. KÜLÖNBÖZTESSETEK! Evvel is kifejezitek emberi mivoltatokat. Élőlény vagyok. Egy bolygón élünk. De Ti vagytok az intelligensebbek – a háborúkkal, a környezetszennyezéssel, a birtoklási vággyal, az uniformizmusotokkal. Ti vagytok a teremtés koronái, a hiearchiák megálmodói. Én csak egy állat vagyok... ÁLLAT???
Ismét önmaga volt. Könnyek szöktek szemébe iménti kalandja kapcsán, s elkezdte szégyenleni magát. Belenézett a tükörbe, és jobb kedvre derült.
Megnyugtató érzés volt látni határozottan kutyaszerű arcát...
